1. fejezet

Sziasztok! :) Úgy döntöttem, hogy az első fejezettel fogok kezdeni, hogy mégis lássátok, hogy mire számíthattok :) Nem szeretnék túlzottan sok dolgot elárulni a fejezetről, mindenki döntse el, hogy az ízlésének való-e a dolog. Egy azonban biztos: a résznek van valami különleges hangulata, amit még jómagam sem tudok megmagyarázni, csak éreztetni a sorokon keresztül.

Jó olvasást kívánok mindenkinek, ha támogatni szeretnétek, írjátok le a véleményeteket és iratkozzatok fel ;)

Az alacsony, pocakos férfi morgolódva nyúlt egy újabb cigarettáért. A zsebéből kivett kopott fémdobozt nehezen nyitotta ki a kesztyűbe bújtatott ujjaival, és amint belepillantott a tartóba, azonnal elment a kedve még az élettől is. Izgult, jobban, mint bármikor egy koncert előtt, így az elmúlt két órában sikeresen elszívott egy teljes dobozzal, csupán egy szála maradt, amit most nagyot sóhajtva dugott a cserepes ajkai közé. A lélegzet terebélyes ködfelhővel távozott a testéből, akár egy elszabadult szellem. A november eleje jóval csípősebben váltotta fel az októbert, mint szokta. Ugyan még az este kilencet sem ütötte el a kissé kopott kocsma előtti templomharang, a sikátor csupasz falain máris jégpáncélként csillogott az odakövesedett zúzmara. A cigarettázó férfit ez csöppet sem zavarta, rezzenéstelenül nyomta neki a hátát az apró kristályoknak, egyedül talán a kipirosodott arca és hideg orra idegesítette kissé. Na meg a késés. Ezt mindennél jobban gyűlölte, az illető pedig már nem kevesebb, mint két órája váratta meg.

A pub ajtaja nyikorogva csapódott ki, az eddig tompán dübörgő zene fülsüketítővé vált a pocakos számára, mégis élvezte, hisz épp az egyik kedvenc számát játszotta a zenegép. A kijáraton két, nem kicsit ittas állapotban lévő lány ugrott ki egymásba kapaszkodva és hangosan nevetve. Őket még kevésbé zavarta a közelgő tél, miniszoknyába bújtatott piszkafa lábaik meg sem rezzentek a fagytól. A férfi nem vágyott társaságra, ezért jobban belebújt a fekete szövetkabátjába és beljebb húzódott a kocsma mögötti sikátorban, de pont annyira, hogy ő még lássa a két hölgyeményt.

– Alig várom a mai koncertet! – tapsikolt az egyik, de hangja messzebbről szólt, mint kéne. A férfi kíváncsian kukucskált ki a fal mögül. Pont, ahogy sejtette. A fiatal a másik oldalon növő fákhoz sétált és térdre borulva kutatott az egyik tövében, majd egy üveg olcsó borral a kezében ugrott elő és tért vissza barátnőjéhez.

– Én is, főleg, hogy ennyire beharangoztad! – válaszolt a másik.

A pocakos nem látta az arcukat, hisz ahhoz túl messze álltak egymástól, és amúgy is vastag sál mögé bújtak a lányok, de nem kellett túl nagy fantázia az elképzelésükhöz. Az egyiknek minden bizonnyal vörös haja van, a másiknak pedig fekete, a vonásaik bájosak, de csak a sok smink miatt, amitől vagy öt évvel idősebbnek látszanak a valódi koruknál. A koncert után biztosan megpróbál-koznak majd az öltözőbe jutással.

– Jaj, ne izélj már! – nevetett a borért mászó egy emberes korty után. – A Bla’snow a világ legkirályabb bandája, majd meglátod!

A férfi csendesen somolygott a sikátorban, miközben kifújta a füstöt.

– Egy csaj is van benne, nem?

– Aha, jobban mondva a világ legszerencsésebb és legmenőbb csaja – örvendezett az egyik miniszoknyás.

– Miért az?

– Hülye vagy? Szerinted nem az az univerzum leglazább dolga, amikor lányként vagy szólós egy fiúkból álló bandában?

– De, az tuti. Hogy hívják?

– Aideen Doyle – hangzott el a név egyszerre a rajongó és a férfi szájából, és mindkettőn egyaránt a mélységes elragadtatottság hallatszódott.

– Ez az eredeti neve?

– Aha, de ne dumálj annyit, inkább igyál! – sürgette az egyik a másikat. – Mindjárt kezdődik a koncert!

– Nélkülem nehezen – suttogta magának egykedvűen az alacsony, aztán a zene újra hangosabbá vált, majd eltompult, a két lányka visszament a kocsmába.

A seszínű barna szemek ismét végigfutottak a novemberi látképen, ezúttal kevésbé türelmetlenül, mint tíz perccel ezelőtt, Aideen neve túlságosan is megnyugtatta, hogy bármin is háborogjon, de egyúttal kellemetlen hányinger is elkapta miatta. Elmélázva bámult a távolba, még mindig nem értette meg, hogy a törzshelyének számító pub miért pont egy templom mögött helyezkedett el, mint ahogy azt sem, hogy a tulaj hogy tudta magát mindig kivágni a pap fenyegetőzései alól. A bulik sokszor túl korán vagy túl későn értek véget, attól függ, hogy honnan nézzük, a misére igyekvő nénik pedig nem igazán preferálták a félrészeg punkokat, de hiába. A Johnny’s még mindig állt, a forgalom pedig egyre nőtt.

A templomtér csupasz fái ijesztő szörnykezekként nyúltak a magasba, a feltámadó széltől pedig összecsattantak a villanypózna vezetékei, közben szakadatlan csillogott a dér a holdfényben. Egyszerre hátborzongató és költői, talán a kettő nem is létezik egymás nélkül. Az utcákon már senki sem járt, éppen ezért nem volt nehéz kiszúrni a közeledő lépteket, amik hangosan verődtek vissza a környező épületek falairól. Először egy sötét árnyék bontakozott ki a semmiből, aztán lassan arca, később vonásai, majd olvadt ezüstszín szemei lettek. Az alacsony kesernyésen mosolyodott el, de tudta, hogy tökéletes döntést hozott.

– Üdv – lépett elő a graffiti mentes sikátorból, és jobb tenyeréről lehúzva a kesztyűt kezet nyújtott.

– Bocs a késésért – lihegett kissé a megérkezett idegen, közben kezet fogott a másikkal. – Akkor most így is, Nikolai Neverov vagyok.

– Peter Michaels.

– Örülök, hogy találkoztunk – válaszolt őszintén Nikolai.

Pete nem bírta nem nézni a nála két fejjel magasabb férfit. Szögletes állát halvány borosta fedte, íves szemöldöke alatt okos, szürke tekintet csillogott, a homlokán bölcs ráncok gyűrődtek, azonban az arc mégsem volt tökéletes. Neverov orrnyergén egy apró bucka éktelenkedett, sőt, maga az orr is ferde volt kissé, az arccsontja pedig a szokásosnál egy kicsit jobban kiugrott, mégis mindezek ellenére volt benne valami megfoghatatlan sárm, ami még őt is lenyűgözte. Niko pontosan olyan, aki tökéletes, de azért, mert akadtak hibái.

– Ne izgulj – nevette el magát kicsit a karakteres jelenség, ahogy meglátta, miként mérik végig. – Nem ártok majd senkinek sem, ígérem. Jobban mondva, hosszútávon nem.

– Rendben – rázta meg zavartan a fejét Michaels, és próbálta nem elképzelni, hogy milyen lehet a férfi a sötétszürke kabátja alatt.

– Minden oké? – kérdezte Nikolai, miután észrevette, hogy Peter ismét hallgatott. Ha nem tudta volna pontosan, hogy nem egy meleggel állt szemben, akkor rögtön ezt feltételezte volna az alacsony, kerekfejű személyről, de valójában már megszokta, hogy így néznek rá még a saját neméhez tartozók is.

– Ja, persze, persze – emberelte meg magát Peter. – Bocsi, csak furcsa az egész helyzet.

– Tudom, de majd hozzászoksz – fonta össze karjait a magas férfi. – Vagy nem.

Nikolai kisugárzása egyszerre kedves, mégis egyfajta rideg fenntartással kezelt mindenkit, amitől rögtön titokzatosságot is nyert az amúgy sem gyenge személyisége. Szőkésbarna, rövid haja elől szemébe lógott, de hátul nem hagyták meg ugyanolyan hosszúra, nevéből adódóan orosz, beszédében mégis egy finom, francia akcentus bujkált. Csupa ellentét, csupa összetettség, csupa karakteresség.

– Hoztam egy papírt – szólalt meg hirtelen a mély hangján, aztán szövetkabátja belső zsebéből elővett egy összehajtott iratot, amit kibontott, majd Peter kezébe adta.

– Mi ez? – zavarodott össze a barnaszemű.

– Egy egyezmény, hogy nem vered be a pofámat – nevette el magát Neverov.

– Nem vernélek pofán – jegyezte meg halkan Michaels, közben megvakarta a fejét a kötött sapka alatt.

– Most ezt mondod, de hidd el, lesz néhány ilyen alkalom – motyogta Niko, ezután egy tollat is előhalászott abból a bizonyos belső zsebből. – Csak írd alá! – nyújtotta át a férfinak.

– Rendben – engedelmeskedett ő, és a falhoz szorítva a kijelölt helyre firkantotta a nevét.

– Arabella említette a határokat, de bocsáss meg, iszonyatosan sűrű napom volt, így mindent elfelejtettem. Meddig mehetek el?

Peter reszkető kezekkel nyújtotta vissza az egyezményt az idegennek. Valójában mélységesen megrémítette, hogy Neverov milyen könnyedséggel beszélt a dologról és, hogy ő cseppet sincs berezelve úgy, mint például jómaga. Hasonlítani akart rá. Egész életében ő is ilyen reakciókat kívánt kiváltani az emberekből, de sajnos megragadt a jó fej pasas szinten, és nem bírt kiszabadulni ebből a skatulyából

– Hogy érted ezt? – kérdezett vissza.

– Hát… tudod…

– Nem, nem igazán – értetlenkedett Peter, kerek arcán összegyűl-tek a gyanakvó ráncok.

– Megfektethetem? – hajolt kicsit előre összehúzott szempárral, és azt a reakciót kapta, amit várt.

– Ki van zárva! – csattant fel Michaels.

– Oké, oké – emelte fel védekezésül nagy kezeit Neverov. – Csak tudnom kell a határokat. Lassan be kéne mennünk, nem? – tette fel a kérdést, ahogy a kabátja ujját felhúzva a drága órájára nézett.

– De, kövess! – mutatta Peter, majd elindult a bejárat felé.

Nehézkes léptei alatt összetörtek a fagyott fűszálak, pontosan úgy, ahogy a szíve is össze fog perceken belül, ezt tudta, elég volt csak annyi, hogy hallgatta a mellette haladó magabiztos járását.

– Ja, a háttér sztorit majdnem el is felejtettem! Gyerekkori barátok vagyunk, de én Franciaországba költöztem, és csak most tértem vissza. Megfelel?

– Meg – válaszolta nagyot nyelve Peter.

A két férfi a Johnny’s plakátokkal teletűzdelt ajtajához ért, de még mielőtt beléptek volna, Nikolai a vállánál megragadva maga felé fordította a megszeppent dobost.

– Ne legyél befosva, minden rendben lesz, csak légy türelemmel, és garantálom, hogy minden gondod elszáll – vigyorgott magabiztosan a karakteres jelenség, amit egy gyors kacsintással meg is nyomatékosított. Ezután kinyitotta az ajtót, és egy könnyed mozdulattal betessékelte Petert, aki külön utakat járva az öltöző felé vette az irányt.

A pubba lépve az ember egy másik világba került. A kinti jegesség és a bent uralkodó pokoli hőség olyan kontrasztot teremtett, amivel egy tapasztalatlan vendég csak nehezen tudott megbirkózni. Peter egy szűk, alacsony, vörös fénnyel megvilágított folyosón haladt előre. A boltíves falakra régi posztereket, bakelit- és cd lemezeket szögeltek fel, amik jobban leszigetelték a helyiséget, mint bármelyik modern technológia. A kopott parketta folyamatosan csikorgott, a zene úgy dübögött, mint az emberi pulzus az elszorított ütőérben.

Az út lassan véget ért, a sarkon befordulva Michaels megpillantotta az öltöző ajtaját, amire vörös rúzzsal felfirkantották a Black Snow nevet. A férfi a nosztalgiázás közben letörölte a homlokáról a kicsapódott verítéket, és olyannyira elbambult, hogy a lába megbotlott egy székben. Szitkozódva szerezte vissza az egyensúlyát, amint ez megtörtént, pirospozsgás orcáira azonnal kiült ugyanaz a mosoly, mint amikor meghallotta azt a bizonyos női nevet odakint. A felirat egyébként az első fellépésük alkalmával került oda, ez pedig még plusz szentimentális értékkel bírt Peter számára.

Szíve nagyokat dobbant, ahogy húsos ujjaival megkapaszkodott a kilincsben. Ezen az estén megváltozik majd minden. Nagyot sóhajtva lökte be maga előtt a bejáratot, rögtön meghallotta barátait, ahogy jókedvűen röhögtek és ordibáltak. Már mindannyian fellépésre készen álltak, ki-ki a saját szerelésében ült az alacsony, kör alakú asztal körül, aminek a szélén már csöpögött az oda kiömlő alkohol. Rajta kívül még négyen voltak a bandában, ebből három jelenleg is a helyiségben tartózkodott, és sörözve pókerezett.

– All in! – üvöltött felpattanva a basszusgitáros, aki valami furcsa okból kifolyólag minden fellépésen cilinderrel és kifestett szemekkel lépett fel.

Az ugrás olyannyira nagyra sikeredett, hogy hosszú lábaival egy könnyed mozdulattal fel is rúgta a könnyű asztalkát. A zsetonok és a kártyák színes kavalkádként röppentek szanaszét, ahogy az üres feles poharak sem úszták meg a zuhanást.

– Basszus, Kyle! – vetődött hátra az énekes, az öléből ügyetlenül próbálta kitörölni az odaömlött sört. – Kell neked folyton ugrálni!

Peter a jeleneten röhögve sétált be és vetődött le a ritmusgitáros mellé a félig törött, zöld-piros csíkos kanapéra.

– All in! – ismételte Kyle, vékony kezeivel csapkodott, észre sem vette, hogy tönkretette a játékot. Mindig túlságosan izgalomba jött, ha akármiben nyerésre állt.

– Cseszheted az all int, te barom! – esett neki Carlos, az egyetlen külföldi.

– Ne ordíts, mert elmegy a hangod! – röhögött hangosan Peter, mellette pedig a ritmusgitáros Ian már tekerte a következő cigarettáját.

– All in! – kiáltott fel ismét a cilinderes, amire a félmeztelen, nyurga Carlos nem bírta tovább idegileg a kiképzést, és keményen, de mégse fájón csapott oda a basszerosnak, aki kikerekedett szemekkel nézett oda a mellkasára, ahol megütötték.

– Te is kérsz? – pillantott a kopasz Ian Michaels-re, aki bólintással válaszolt.

– Fiúk, vegyetek példát a mi kis bőrfejű barátunkról! – próbálta csitítani a kakaskodásnak nekiveselkedő két marhát, persze mindhiába, azoknak mintha csak ennyi kellett volna, azonnal egymásnak estek.

Először lökdösődni kezdtek, aminek végeredményeképp Carlos bezuhant az egyik sminkasztal alá a négyből, és rácsúsztak az odarakott kabátok. A többire a dobos már nem igazán figyelt, hiszen számtalanszor látta ezt a jelenetet, csupán a dühödt kiáltásokat hallgatta a háttérből. Csendesen várt, amíg megtekerik a dohányát, addig is jókedvűen szippantott a kicsit áporodott levegőből.

A falak, mint ahogy a Johnny’s egészében, vakolatlanul virítottak és teleaggatták őket mindenféle fényképpel, matricával, rajzzal, plakáttal és miegymással, sőt, a plafonról zsinórokra akasztva lógtak lefelé a nagy klasszikusok kazettái. A helyiség amúgy elég nagy volt ahhoz, hogy akár két banda is kényelmesen elférjen benne, de annak általában tömegverekedés szokott lenni a vége, épp ezért a tulaj leszokott arról, hogy egy este több előadót hívjon a bárjába. A régimódi, egyszerű székeken és a sminkasztalokon, na meg persze a kör alakú asztalkán kívül volt idebent egy hatalmas hordó is, amiben állítólag ősrégi bort tároltak, de valamiért még sosem próbálták megnyitni.

– Deen? – kérdezte aztán Peter, amint átvette a papírtekercset. Arcáról még mindig nem tűnt el a vörösség, de általánosságban ez a szín mindig ott díszelgett a bőrén.

– Hol voltál? – kérdezte Ian komolyan, rá sem pillantott társára.

– Egy gyerekkori barátommal találkoztam, megvár minket a koncert után – mosolygott erőltetetten a huszonhat éves férfi.

– Gyerekkori barát? – kérdezett vissza az öltönybe öltözött gitáros, közben a saját és csapattársa cigijét is meggyújtotta.

– Ja.

– Miért nem hallottunk eddig erről a barátról?

– Nekem is lehetnek titkaim, nem? – vonta fel vaskos szemöldökét.

– De – dünnyögte az öltönyös.

Peter köhécselt és fészkelődött a puha fotelban. Kényelmetlenül érezte magát, de leginkább azért, mert rosszabb színésznek bizonyult, mint azt sejtette, úgy tűnt, hogy azonnal átláttak rajta.

– Tehát Deen?

– Öltözik – mutatott Ian a szemben lévő ajtó fele.

– Ó, és miért odabent? Eddig az ilyesmi sosem zavarta.

– Jelenleg azzal fenyegetőzik, hogy fel sem fog lépni.

– Mit csináltatok vele? – kérdezte kissé ingerülten Peter. Kötelességének érezte, hogy gondoskodjon a lányról, aminek az elmúlt pár órában nem tudott eleget tenni, és ez felettébb idegesítette.

– Vesztett pókerben.

Michaels táskás, kissé dülledt szemei jobban kikerekedtek rémületében.

– Ugye nem? – hebegte halál sápadtan.

– De – vigyorodott el kajánul a keskeny arcú gitáros.

Ebben a pillanatban kinyílt a szemben álló ajtó, még Carlos és Kyle is megálltak verekedés közben, jelenleg épp a földön hevertek kissé félreérthető pózban. Az első, amit megláttak, az egy burgundi vörös fodrokból álló, hullámzó tülltömeg volt, ami mellett apró, de megviselt ökölbe szorított kezek reszkettek a haragtól. Ezután a nő kijjebb lépett és bandatársai előtt állt teljes pompájában. Azonnal fülrepesztő kacagás harsant fel mind a négy hím szájából. Az egyetlen nőnemű lényt, aki hajlandónak bizonyult együtt dolgozni velük, a pókerben való vesztés miatt egy vörös nagyestélyi viselésére kötelezték a mai koncert és kocsmázás idejére.

Aideen Doyle vérig sértődve, teljesen kipirosodott arccal zihált az ajtóban. Csontos és lapos felsőtestén kicsit sem segített az elöl megköthető fűző, sőt, a ruhadarab fölsője folyamatosan le-lecsúszkált Deen alig létező melleiről. Mindezek ellenére valamiért mégis imádnivalón mutatott. Kislányos volt ugyan, főleg így, felpuffasztott arcocskákkal és durcásan villogó, barna szemekkel, azonban akadt benne valami elragadó szépség, valami sajátos, valami egyedi, de talán csak szokatlanul mutatott a folyton nadrágban flangáló lány kifinomult öltözékben.

A kacagás elcsitult, kínos kuncogásba ment át, a szólógitáros kissé lenőtt, alul világosabb, felül sötétbarna haja átvette a teste görcsös hullámzását.

– Még várok – mondta ekkor elfúló hangon, amire ismét kitört a vihogás.

Doyle nehézkesen emelte meg az uszályos ruha fodros szoknyá-ját, az első lépésnél a vörös, csillogós magassarkúja beleakadt az abroncsba, amitől majdnem orra esett, de elegánsan visszanyerte az egyensúlyát és tovább törtetett a kanapén heverők felé. Tajtékzott, akár egy fúria.

– Nahát, Deen… – szólalt meg a köpcös Peter a szemét törölgetve, viszont rögtön félbe is szakították.

– Kussolsz! – reccsent rá a lány, és kikapta a dobos kezéből a cigarettát, majd nagyot szippantott belőle.

– De most tényleg… – állt neki a spanyol Carlos, azonban ő is hasonlóképp járt, mint a társa.

– Azt mondtam, hogy kussolsz! – mutogatott a színtelen körmeivel Aideen. – Célotok, hogy hülyét csináljak magamból, mi?

– Szerintem menő vagy – vihogott Kyle, közben feltápászkodott a földről, az oldalain széttépett fehér póló jellegtelenül lógott a szálkás teste fölött.

– Szerintem meg fogjad be a pofád! – forgatta szinte fekete szemeit a lány.

Kyle hosszúkás fején kedves ábrázat terült szét, hollófekete, vállig érő hajáról levette a cilindert és a szólóséra tette.

– Így olyan vagy, mint Slash.

– Csak cicikkel – tette hozzá Carlos.

– Pff! – horkant fel az öltönyös. – Hogy mikkel?

Gyilkos pillantást kapott válaszul, amitől elhallgatott, de továbbra sem lehetett levakarni az egymillió dolláros görbét a szájáról.

– Muszáj ebben kimennem, igaz? – szegezte nekik a kérdést lemondóan.

– Te vagy az egyetlen lány köztünk, muszáj valahogy kitűnnöd.

– De ennyire?! – rángatta meg magán a kristályokkal kirakott öltözéket. – Egyáltalán nem rock.

– Attól, hogy nem átlagos, nem azt jelenti, hogy nem rock – elmélkedett a köpcös. – Majd ha gitárt veszel a kezedbe és egy estélyiben meg egy fekete cilinderben eljátszol egy dalt… – folytatta, aztán megakadt a lélegzete, ahogy elképzelte az imént leírtakat. – Öcsém – pillantott a fiúkra elismerően.

– Ugye?! – kiáltott fel örömködve a basszer.

– Úgy beszéltek erről az egészről, mintha előre leterveztétek volna. Tévedek igaz? Igaz? – ismételte meg az utolsó szót, miután nem kapott választ.

A következő kitörésre viszont már nem volt ideje. A bejáraton kopogni kezdtek, majd Johnny nyitott be robosztus testével.

– Porondra, patkányok! – kiáltott be jókedvűen, amire mindenki energiára lelve pattant fel, egyedül Deen slattyogott morgolódva utánuk. – Hát veled meg mi történt? – vonta össze a szemöldökeit a szokatlan látványra.

– Tudod, volt ez a póke…

– Oké, fantasztikusan nézel ki, galambom, most húzás a színpadra – sürgette meg a lányt, amit néhány fenékre csapkodással erősített meg.

Aideen megdöbbenést színlelve nyitotta ki a száját, de valójában teljesen megszokta már mindezt a harcsabajuszt viselő tulajtól. A platformos cipellő halkan kopogott a padlón, mégis lehetett hallani, hiszen a zenegép már elhallgatott, csak a tömeg türelmetlen morajlása szűrődött ki a teremből. A fiatal nő hátulról figyelte, ahogy társai sorra belépnek a porondra, a sikolyok pedig egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. Végül ő is elért erre a pontra.

A boltíves bejárat mellett közvetlenül állt a színpad, ahova egy pár fokból álló lépcső vezetett fel. Számtalanszor járta már meg ezt az utat, most mégis minden olyan másmilyennek tűnt, olyan fenyegetőnek. A plafonról világító lámpák vakították, az izzadt tömeg csípős szaga zavarta az orrát. Nem érezte azt, mint amit ezelőtt szokott a fellépéseken, talán azért, mert ebben a hülye ruhában nem teljesen önmaga. Kiszakították a megszokott kis szerepéből, pedig most kellene nagyot dobbantania, hiszen többen jöttek el, mint valaha. A közönség színes orkánként őrjöngött, már rég kiszúrták a lányt, és az igazán elvetemült rajongók hatására nemsokára az ő nevének kántálásától rezegtek be az ablakok, ő mégsem tudott megmoccanni. Földbe gyökerezett lábakkal állt és a közönséget bámulta, a körbefutó erkélyen ülők megvető tekintetét és a sikoltozó lányokat, fullasztotta mindez, de leginkább megrémítette. Már majdhogynem megfordult, hogy futásnak eredjen, azonban ebben a pillanatban valaki mellé lépett és egy könnyed mozdulattal az ölébe kapta.

Deen kerekre nyílt szemekkel pislogott fel a kreolbőrű Carlos megnyugtató, zöld íriszeibe, aki felvitte a lépcsőn, amitől a tömeg természetesen majdnem megőrült.

– Elvigyelek átöltözni? – suttogta a lányhoz közel hajolva.

– Ne, nem kell! – válaszolta, hegyes álla reszketett félelmében.

– Akkor hajrá! – adott csókot a férfi a szólós homlokára, ezután a kezébe nyomta a feketén villogó gitárt.

Magabiztos mosoly kúszott a barnahajú lány duzzadt ajkaira, biccentve vette át a hangszert, majd elfoglalta a helyét és a megbeszéltek szerint a húrok közé csapott.

~*~

Ugyan először úgy gondolta, abszolút pocsék ötlet ez a ruha, valami varázslatot mégis rejtett magában. Aideen egyenesen brillírozott, a közönség őrjöngött minden egyes szóló alkalmával. A régimódi báli öltözék, a cilinder, a szajhás cipő, a kislányos testalkata és arca olyan egyveleget hozott létre a színpadon, mintha az ember egy megrendezett filmet látott volna. A hangulat a tetőfokon pörgött, mámorító akkordok követték egymást, Carlos mesésen selymes hangja minden dalba tökéletesen illett. A spanyol ritka hangterjedelemmel bírt, amit tökéletesen kiegészített Peter gyors keze, meg persze a többiek tehetsége is. Az izzadtság ugyanúgy dőlt az összes Bla’snow tagról, mint a lent ugrálókról, a Johnny’s-ban olyan forróság uralkodott, mintha a Nap is odabent hallgatná a pörgős, vad zenét.

Észrevétlenül reppent el a fellépésre szolgáló két óra. A legutolsó számnak egy lassú balladát játszottak el, amit maga Kyle írt nem is olyan régen. A szöveg szavai szívig hatoltak, egyszerre volt kiábrándító, mégis reménykedő, lemondó és katartikus. A tombolásra szolgáló téren ezúttal nem csaptak magasba a kezek, mindannyian egy emberként, tátott szájjal bámulták a fiatal virtuózokból álló csapatot. Lehajtott fejjel, kissé búskomoran álltak a színpadon, hátuk mögül fehér fény világított, amitől a hátborzongató dallamok szinte életre keltek, az egész úgy tűnt, akár egy festmény. A szám utolsó szólamaiba belesűrűsödött mindaz, ami a Black Snow maga. Az öt tag összeszokott csapatként, teljesen egyszerre emelték fel a fejüket, egymás szemébe néztek és valami robbant közöttük, valami érthetetlen és megfoghatatlan. Azok, akik nem tartoztak közéjük, nem is érthették meg mindezt, s talán ők sem tudták pontosan, hogy mi zajlik le, de bensőjükben egyszerre terjedt szét a nyugalom. Elült a tombolás, a harag, a féltékenység, minden emberi hülyeség, és egy pillanatra mintha a Mennyországot érték volna el.

Bágyadt mosoly ült ki mindannyiuk verítéktől csatakos arcára, Carlos hangja mélán suhant el a tömeg fölött, akik minden apró rezgését mézként itták, majd a szólam teljesen elhallgatott, és csak Aideen ujjai pengettek meg három, egyre mélyülő húrt, ezután a néma csend nehéz bársonya borult rá a helyiségre. Azonban nem kellett sok idő, hogy a Black Snow megtörje ezt az üvegszerű varázslatot. A hangszereket ledobták magukról, és cukortól részeg gyerekekként rohantak egymásnak sikoltozva, ugrálva, teljes torokból üvöltve. A közönség soraiban is megkezdődött a tapsolás, viszont ők ebből semmit sem hallottak. Valaminek a létrehozása és előadása túlságosan is jobbnak számított, mint ezeknek az elismerése. Nem azért zenéltek, mert azt akarták, hogy szeressék őket az emberek, sőt. A BS tagjai nem emiatt kovácsolódtak össze egy együttessé. Nem érdekelte őket se a hírnév, se az elismerés, három embernek pontosan ugyanolyan szívesen adtak elő, mint ezernek, ez az egész másról szólt. A dalokban kiadták mindazt a hétköznapi fájdalmat és nyomort, feszültséget, meg minden rosszat, amit átéltek, az utolsó akkordok végeztével mázsás súlytól szabadultak meg, mintha egy teljesen új lappal kezdhették volna az egész életüket, akár egy gyónás után. Gyakorlatilag a kettő nem is különbözött egymástól, csupán a helyszín volt más.

– Szeretlek titeket! – kiáltotta fejét hátravetve és kacagva Aideen, ahogy a legjobb barátaiba kapaszkodott. Hullámos fürtjei kétszínű vízesésként omlottak a hátára. – Mindenkit rohadtul imádok! – ordított teli tüdőből a közönség felé, ami ujjongással válaszolt.

– Egy sör? – vigyorgott a mindenütt csupasz Ian.

– Egy?! – háborodott fel a homlokán kicsit kopaszodó Peter, a többiek pedig inkább vele értettek egyet.

– Menjetek, nekem muszáj átöltöznöm – vágott savanyú képet Deen, és kicsit megrázva magát feljebb húzta a vörös csodát.

– Az teljes mértékben ki van zárva! – ripakodott rá Kyle, fekete haja élénk kék szemeibe hullott. – Ha már voltam olyan jó fej, hogy odaadjam a cilinderem, akkor illik azt egész este hordani!

– De… – szeppent meg a barnahajú Doyle, azonban többre már nem akadt ideje, a rajongók egyre bátrabban másztak fel a raklapokból összetákolt színpadra, hogy fényképeket és aláírásokat kérjenek.

Kereken egy óra kellett, amíg mindenkivel végeztek, de minden egyes másodpercét élvezték. Ezután a két-háromszáz főből álló tömeg csaknem fele el is szivárgott, de így végre le tudtak ülni szusszanni egy kicsit. A körben futó erkélyen lestek ki egy nagyobbacska asztalt, oda dobták le magukat, azonban Deen észrevétlenül elszivárgott közülük.

Nikolai lazán támaszkodott ugyanezen az erkélyen, és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy a kiszemelt elillant, azonban a rezzenéstelenség nem az érdektelenséget tükrözte, egész egyszerűen túl sok mindenen járt az esze ahhoz, hogy bármi mással törődjön. Belül végiglapozta mindazt, amit élete során tanult a nőkről, próbálta megtalálni azokat a mozzanatokat, amelyek mindenképp lenyűgözik az Aideen-hez hasonló lányokat. Ugyan a szólógitáros keménynek és maszkulinnak mutatta magát, a dedikáláson végig zavartan nevetgélt és pillantgatott ide-oda, amiből egyértelműen látszódott, hogy ez csupán egy álca. Neverov mégse tévedhetett, a szokásosnál alaposabb tervvel kellett előállnia, hogy lenyűgözhesse a gitárost. Maga sem értette, de valamiért tudta, hogy az előre eltervezett dolgok nem biztos, hogy úgy fognak elsülni, ahogy ő azt akarná.

– Ki legyek neked, Aideen Doyle? – motyogta magában félhangosan, közben lelógatott kézfeje meg-megrándult.

Éles, szürke szemét végigfuttatta a maradék tömegen. Lenyűgözte, hogy mennyien jöttek el csak azért, hogy megnézzék a feltörekvő bandát. Tekintete hirtelen megakadt valamiben. Peter nézett vele farkasszemet, bánatosan pislogott az idegenre, ami elég ösztönzés volt Nikolainak, hogy a tettek mezejére lépjen. Hosszú lábai ruganyosan szaladtak végig az ugyanolyan raklapokból ácsolt erkélyen, mint a színpad, ezután Deen nyomába eredt. Kis ideig az öltöző felé közeledett, aztán beugrott az útközbe eső mosdóba, és várt.

Doyle gyors léptekkel haladt az öltöző felé, muszáj volt levetnie magáról a zavaró öltözéket. Megtette, amit kértek tőle, az egész koncerten, sőt, még utána is a hozzá nem illő szerelésben feszített, de végre újra farmerba szerette volna dugni a lábait, és így is tett. Magára kapta a szűk nadrágot, felülre egyszerű, fekete trikót húzott, ami kesztyűként tapadt a vékony testére. Hiába evett annyit, amennyit egy férfi sem bírt volna, egyszerűen egy dekát sem tudott hízni, aminek következményeképp a kórosan sovány kategória legfelső rétegébe tartozott. Emiatt nem igazán volt az a tipikus lányos lány, mind a feneke, mind a mellei csak éppen annyira domborodtak ki, hogy meg lehessen különböztetni egy nyolc éves kisfiútól. Haját laza copfba kötötte, ezt követően a kopott bakancs felé nyúlt, de megállt a keze. Megpillantotta azt a vörös csillámokkal borított magassarkút, amit erőszakkal gyömöszöltek rá. Talán jól nézne ki ehhez a gatyához – gondolta, és az elnyűtt lábbeli helyett a laza erkölcsű hercegkisasszony lábbelibe lépett.

– Még ma este el fogom törni valamimet – mormogta szinte önmagát ostorozva, de a cipő túlságosan is tetszett most neki ahhoz, hogy az aggályaival foglalkozzon.

Egy gyors pillantás az egyik sminkasztal villanykörtékkel körberakott tükrébe, és máris jókedvűen szökellt vissza a terem felé, ahol ismét a zenegép és jókedvű, kissé ittas duruzsolás gabalyodott össze egymással.

Pontosan emlékezett, hogy milyen volt az első fellépése, ami ugyanezen a szent helyen történt. Mérföldeket tettek meg azóta a bandával, ami nem is csoda, hiszen lassan öt év telt el azóta. Leérettségizett, elvégezte az egyetemet, túlesett néhány zűrös hónapon és kapcsolaton, és ugyan jelen pillanatban munka nélkül tengette mindennapjait, mégis jól érezte magát. Valamiért a Johhny’s oly jól ismert légköre minden egyes alkalommal biztosította afelől, hogy minden a lehető legnagyobb rendben haladt.

Nyugodt mosoly ült ki a kissé kerekded arcára, selymes haja minden lépésnél könnyedén meglibbent, recsegett alatta a fapadló, a vörös fény rejtélyes módon világította meg és épp a legjobb barátai felé tartott magában dudorászva. Hazaért.

A férfi még mindig a mosdó ajtajában bujkált, hátát a falhoz simítva leselkedett a sarok mögül. Már percek óta várt, de Aideen végre felé tartott. A lány újdonsült kisugárzása meglepetésül szolgált. Most egyáltalán nem volt meg benne a fiús jellem, sokkal inkább tűnt egy átlagos nőnek, mint egy közönséges rocker macának. Ugyan a csontos teremtés még mindig nemigen tartozott Nikolai ízlésébe, ugyanis sokkal jobban kedvelte a nőies alkatokat, a vidám szökellés, a kissé bárgyú mosoly teljes mértékben meggyőzte, hogy milyennek kell lennie az első belépőjének. Ez viszont egy kicsit elvett az izgalomból. Hitt abban, hogy Deen esetében végre ledobhatja magáról a klisét, és elég lesz meghívnia egy sörre, de a jelenlegi helyzet meggyőzte, hogy a magát erősnek és megközelíthetetlennek mutató nőszemély is a herceget akarja magának, nem a tolvajt. Teljes magabiztossággal túrta hátra elől hosszabb tincseit, rutinosan vonta össze rejtélyesre az arrogánsan ívelő szemöldököket, zsebre vágta a kezeit, ezután lehajtotta a fejét és elszámolt magában háromig. Egy… kettő… három…

Nikolai hirtelen és lendületből fordult ki a sarok mögül. Ennek a lánynak egy véletlen találkozás kell, a tökéletes férfi, aki gondoskodó, mégis távolságtartó – pergett le újra Niko lelki szemei előtt a haditerv, azonban úgy tűnt, ezúttal teljesen melléfogott. Az előre eltervezett véletlen összeütközés túlságosan sikeres lett, a férfi nagy erővel ment neki Deen amúgy sem stabil, gyenge testének, amitől a gitáros azonnal a falnak esve a földre zuhant.

Neverov arcára kiült a félelem, ahogy a földön heverő törékeny teremtésre nézett, aki karját magához szorítva nyöszörgött. Először azt sem tudta hova nézzen, így még sosem járt. Belül minden méltóságát elvesztette, kitágult szemekkel ugrott Doyle felé és térdelt le elé.

– Basszus, minden rendben? – kérdezte sürgetve a falnak dőlt lányt, de az meg sem szólalt, lassan feltört belőle a fájdalmas zokogás, és egyre csak az ölébe vett jobb karját szorította. – H-hé… – hebegte megszeppenve a férfi, eddigi lehengerlő magabiztossága szertefoszlott és átvedlett egy szokványos balfékbe.

Deen apró, hegyes álla remegett a fájdalomtól, segítségért kiáltó tekintettel pislogott fel, szemén elkenték a könnyek a fekete sminket. Nikolai a gitáros karjára pillantott, amin egyértelműen látszott, hogy valami nincs rendben.

– Tudod mozgatni? – kérdezte, közben óvatosan próbálta megvizsgálni a végtagot, de amint az ujjai a bőrhöz értek, Aideen fájdalmasan felnyögött.

– Ne, ne! – kiáltotta. – Hagyd!

– Tudod mozgatni? – ismételte reszketegen, és látta, hogy a nő kínok közepette kísérelte meg a folyamatot.

– Nem – nyüszítette szenvedve.

– Oké, gyere! – mondta erélyesen a férfi, miközben a lány ép karja alá nyúlt, hogy felsegítse, de az nem engedett.

– Mit gondolsz, mégis hova?! – ripakodott rá szinte elfelejtve a fájdalmat, de amint befejezte a mondatot, ismét eszébe jutott. Száját fehéredésig szorítva verte bele a fejét a falba.

– Kórházba.

– Mi?! Dehogy! – ellenkezett Doyle.

Az arrogáns szemöldök egyike lent maradt, míg a másik felemelkedett a kissé ráncos homlokon. Nikolai csodálkozva mérte végig a szenvedőt, és nem tudta, hogy mihez kezdjen a szituációban. Eddig minden egyes alkalommal minden az akarata szerint ment, a kisugárzása mindenkit megfogott és megszelídített, és ami a legfontosabb, nem vétett olyan orbitális hibákat, hogy a kiszemeltet forgószélként löki neki a falnak és minden bizonnyal töri el a kezét.

– Én erre nem érek rá! – csattant fel végül, és a megszeppent lányt könnyedén kapta az ölébe.

– Mégis mit csinálsz? – kérdezte az erőteljesen, ha nem szenvedett volna ennyire, minden bizonnyal jelenleg ököllel verte volna a férfi dobszerű mellkasát.

– Kórházba viszlek – felelt jegesen Nikolai, egy kósza pillantást sem vetett a kiszemelt felé, túlságosan szégyellte magát.

Acélos léptekkel indult meg a kijárathoz, karjai közt tartotta a reszkető nőt, aki türelmetlenül izgett- mozgott, ki tudja mitől.

– Legalább a fiúknak hadd szóljak! – erősködött, közben a hirtelen felindulásból mutogatni próbált, de amint megtette ezt, olyan fájdalom hasított belé, amilyet eddig még csak akkor érzett, amikor a lábára borított egy lábosnyi forró vizet. Azonnal felsikoltott.

– Biztos? – dörmögött Niko hangja kétségbeesetten.

– Francokat! Vigyél innen!

~*~

Halkan kopogott a férficsizma sarka a fehér járólapon, ahogy Nikolai türelmetlenül fel-alá járatta a lábát. Már három órája ült a sürgősségin és minden önbecsülése tovaszállt. Képtelen volt felfogni, hogy hogyan lehetett ekkora balfék, még sosem szúrt el ennyire semmit. Nagyot sóhajtva temette az arcát eres keze mögé, gondolni sem mert arra, hogy miként fogja helyrehozni azt, hogy fellökött és maradandó sérülést okozott egy ártatlan nőnek. Ő nem ilyen volt, és Peter minden bizonnyal nem lenne rá büszke, ha megtudná, hogy az állítólagos nagymenő hogy felsült. Neki kell Aideen Doyle szerelme, minden áron.

A hajába túrt, a keze megakadt a szőkésbarna tincsek között, és hallgatta, ahogy a fekete Rolexen kattogott a másodpercmutató.

Egyszer aztán valami zaj támadt a világos folyosón, kinyílt az ajtó, ami mellett ült, és ami mögött a sérült tűnt el órákkal ezelőtt. A lány a jobb karján vaskos gipszkötéssel és egy kartonokat szorongató, köpenyes orvos társaságában lépett ki a kórteremből. A félig kopaszodó, szemüveges doki serényen magyarázott, Deen pedig bólogatott, de fél szemmel már Nikolai-t fürkészte.

– Ha bármi baj lenne, akkor azonnal jöjjön be, az ilyesmi sosem vicc! – okította a szakember.

– Persze – erőltetett álmosolyt az arcára Doyle. – Köszönöm szépen.

– Máskor vigyázzon jobban! – biccentett az orvos, aztán visszament a helyiségbe, hiszen még számtalan beteget kellett ellátnia.

– Mind mindig – nevetgélt fáradtan a lány, aztán Neverov felé fordult.

Nem tudta nem észrevenni az ismeretlen férfi bűnbánó, ezüstszín szemeit, az aggódó arckifejezést, de a fájdalom érzete még túlságosan is élénken élt benne ahhoz, hogy együtt tudjon vele érezni, meg amúgy sem volt neki túlzottan szimpatikus. A tarkóján minden apró szőrszál felállt, amint ránézett, valami furcsa érzés kerítette hatalmába a férfi láttán. Olyan különös kisugárzás lengte körül, hogy legszívesebben már most rohant volna, hiába a csinos arc, a kidolgozott test és a drága holmik. A fiatal bandatag fejében már az is megfordult, hogy a kis híján gyilkosa esetleg egy vámpír.

– Na, mi volt? – szegezte neki a kérdést Neverov, eközben lassan felállt a székről.

Aideen habozott. A kimért mozgás egy vadállat támadására emlékeztette, ahogy jobban belegondolva Nikolai maga is. Magas, az átlagnál magasabb, a végtagjai hosszúak és izmosak, sötét ruhákban járt, mintha rejtőzködni akarna, a világos haja és acél színű szeme mégis csillogott.

– Eltört – felelte, amit megtoldott egy nyelvcsettintéssel, hátha nem tűnik fel közben, hogy egy lépést hátrált.

– Istenem, én annyira sajnálom – biggyesztette le vékony ajkait a férfi.

– U-ugyan.

– Ugye még gitározhatsz? Nem sérült meg semmi fontos dolog?

Deen szemei kitágultak, ahogy eszébe jutott, hogy így legalább két-három hónapig nem tud majd a húrok közé csapni.

– Ó, persze, persze, nincs semmi baj.

– Nem vagy éhes? Szomjas? – közeledett Niko vészesen, minden hölgyekről kialakított elméletének hátat fordított, ahogy kérdezgette. Túlzottan gondoskodónak, szinte már megszállottnak tűnhetett, de mégiscsak eltörte egy lány kezét, miközben megpróbálta elcsábítani.

– Nem, köszi – emelte fel ép karját Aideen. Hajából néhány tincs előugrott, ahogy meglazult a hajgumi, kissé csapzott lett, de kislányosan aranyos. – Én viszont most hazamegyek – nyekeregte, eközben óvatosan, minél nagyobb ívben próbálta megkerülni az ismeretlen férfit.

– Ne viccelj, hazaviszlek!

– Igazán nem szükséges! – kiáltott fel szokatlanul hangosan a lány, térdei összekoccantak, ahogy a férfira nézett. A belőle áramló légkör jobban megijesztette, mint a szellemes horrorfilmek, pedig köztudottan gyűlölte mindet.

– Még be sem mutatkoztunk. Nikolai Neverov vagyok – mormolta a nő után loholva.

– Én… én meg Margaret.

– Margaret? – kérdezett vissza csodálkozva Niko, hiszen pontosan tudta, hogy is hívják a lenőtt hajú lányt.

– Igen. Thatcher – hazudta Deen, közben kilökte maga előtt az üveges ajtót.

A jéghideg november azonnal csontig hatolt. Az ezüstszínű Hold pontosan olyan fényben pompázott, mint Neverov íriszei, és közel olyan ijesztővé tették a dértől csillogó éjszakát, mint amilyen Neverov maga volt.

– Mi van? – értetlenkedett a férfi. – Nézd, én…

– Nekem erre kell mennem, szia! – hadarta el Aideen és lefordult a kórház előtti járdán.

Mindent sötétség burkolt, egy autó sem járt az utakon, de a közlekedési lámpák még mindig tették a dolgukat. A zebra előtt épp most váltott át az egyik pirosból zöldre, Nikolai pedig megunta, hogy egy nő után fut és megállt. Nézte, ahogy Deen szinte rohant, egyre távolodott tőle, s egyszeriben olyan elérhetetlenné vált. A férfi, aki eddig minden helyzetre kirázta a megoldást a kisujjából, most a fagytól fázva állt egy kopott járdán egy közúti lámpa alatt széttárt karokkal és kabát nélkül, mígnem utolsó kétségbeesésében a nőszemély után kiáltott.

– Nincs kedved velem eljönni egy randira? – tette fel a semmiből a nagy kérdést, amitől Aideen lába azonnal a földbe gyökerezett és megállt.

Az idegen kihasználta ezt, felé sietett, majd megkerülve őt elé lépett. Dobszerű mellkasa szaporán emelkedett, ő a futásra fogta, bár egyértelműen az izgalom növelte meg a pulzusszámot. Aideen nagy, fekete szemei csodálkozva bámultak Nikora. Nehezen lélegzett, forgott vele a világ, és nem kívánkozott sehova, csak haza, hogy bevackolja magát az ő ágyában alvó macskája mellé.

– Miről beszélsz? – kérdezte hitetlenkedve a lány.

Nagy nyelés előzte meg a választ.

– Csak szeretnélek elhívni egy randira.

– Engem? – csodálkozott el Deen.

– Igen – bólogatott Neverov, közben megszívta az orrát és egy másodpercre félrepillantott. Még sosem esett ki a szerepből, és úgy érezte, hogy most teljes mértékben átlátnak rajta azok a fekete íriszek.

– De hát én leszbikus vagyok – felelte halkan, egy pillanatra még látta, ahogy Nikolai álla leesik, majd elrohant, mit sem törődve a faggyal, a csúszós utakkal és a sötétben bujkáló gonosszal, hiszen az egyetlen személy, aki elől menekülnie kellett, az Nikolai Neverov.