2. fejezet

Sziasztok! Fáradtságos munkával ugyan, de sikerült erre a hétre is fejezetet összehoznom, úgy gondoltam, hogy előbb több részt fel kéne halmozni, hogy érdekesebb legyen a munkafolyamat leírása. Nagyon remélem, hogy tetszeni fog a rész, én mindent megtettem ennek érdekében! :) 

Mindenkinek jó olvasást kívánok, kommentáljatok, véleményezzetek, kérjetek cserét, iratkozzatok fel! ;)

Aideen, a formátlan bigék koronázatlan királynője

– Te most szórakozol velem? – csapta az asztalra a söröskorsót Peter egy kiadós korty után.

Nikolai úgy ült az asztal mögött, mint egy kisfiú, aki eltörte az édesanyja kedvenc vázáját. Széles vállai közé húzta a fejét, és nem mert a vele szemben ülő vizslató szemébe nézni.

– Azt hittem, hogy profi vagy! – folytatta.

– Az is vagyok! – csattant fel Niko magából kikelve.

– Aki az, az nem töri el senki kezét sem! Mégis, hogy voltál képes ártani neki?

– Szerinted direkt csináltam? – kérdezte, markáns arcán felemelkedett az egyik szemöldök.

Ezúttal csak ketten ültek a Johnny’s erkélyén, egyik Black Snow tag sem tisztelte meg őket a jelenlétükkel, bár jelen esetben nem is hívták őket, csak Deen-t, aki jó szokásához híven késett. Hétköznap volt és kora délután, a múlt hétvégi tömeghez képest elhanyagolható vendégsereggel. Ezek mindannyian a földszinten ültek és jókedvűen beszélgettek, a legtöbben egyetemisták, akik ellógva egy órát inkább betértek a pubba. Ilyenkor sokkal családiasabban fogadta a kocsma az erre tévedőket. A raklapokból ácsolt galéria alatt az ablakokon beandalgott a hideg, kora téli fény, amit még inkább elopálosított a terjengő cigarettafüst.

– Nem ezt mondtam – védekezett a dobos.

– Ez nekem is legalább annyira rossz, mint neked – szavalta Neverov, arca éles vonásain megakadt a világosság, így az egyik fele sötéten nézett előre, míg a másik világosan.

– Tudom, ne haragudj – hátrált meg teljesen Michaels, minden eddigi vádját egy csettintéssel visszavonta, de ez nem a megbánás miatt történt, hanem mert Nikolai változatlanul szokatlan aurája ugyanúgy megrémítette, mint az első alkalommal.

Ezért inkább meghúzta magát, zömök teste előtt összefonta szőrös kezeit.

– De már láttad Deen-t! – lelkendezett, ezzel rögtön más téma felé vitte a kínos beszélgetést. – Mi a véleményed róla?

Nikolai oldalra húzott mosollyal nézte a szerencsétlenkedő férfit. Peter Michaels nem volt különösebben szép, de túlzottan taszító sem. Kerek arcát pír festette meg, feje tetején enyhén ritkultak már a barna tincsek, de nem jobban, mint sok másik vele egykorú társának mostanság. Ha egy kicsi időt szánt volna a küllemére, talán még jóképűnek is lehetne mondani aranyos helyett, így azonban csupán átlagos volt és egy kissé szánalmas. Le sem tagadhatta, hogy fülig belezúgott a Doyle lányba, lépni mégsem mert.

– Nem az esetem – vonta meg könnyedén a vállát az acélszemű.

– Nem? – csodálkozott el őszintén a dobos.

– Jobban kedvelem a nőies alkatokat.

– Pedig Aideen fantasztikus.

– Csak szeret késni, ahogy látom – morgolódott Nikolai.

Peter jókedvűen mosolyodott el, amiért őt ez egyáltalán nem idegesítette.

– Majd hozzászoksz.

– Ahhoz is, hogy hazudik? – szegezte neki a kérdést a mellette ülő, aki egy egyszerű, szürke pólót viselt.

– Miről beszélsz?

– Azt mondta, hogy a neve Margaret Thatcher.

Peter értetlenkedett az elhangzottak után. Nem így ismerte a bandatagot, sőt, a lány kifejezetten rosszul hazudott.

– Komolyan?

Nikolai bólintott, elől hosszabb tincsei a homlokába omlottak, amiket egy laza csuklómozdulattal hátratúrt, ezután összefonta a mellkasa előtt a kezeit.

– Ja. Tehát elég rosszul kezdett.

– Rosszul kezdett? – kacagott fel Michaels. – Te meg eltörted a kezét!

Kisfiúsan húzta össze a szemöldökét Niko, fejét a vállai közé húzta és oldalra pillantott. Végtelenül szégyellte magát emiatt, de az sem volt neki túlzottan szimpatikus, hogy a hibáját folyamatosan az orra alá dörgölték. Hiba, ő nem szokott hibázni, évente csupán egyetlen egyszer, annak pedig még nem jött el az ideje…

– És… nem gondoltál arra, hogy azért nem tudtál vele egész eddig összejönni, mert… – kezdett bele, de a torkában megakadtak a szavak.

– Mert? – sandított rá a sötéthajú Peter egy emberes korty után a söröskorsóból.

– Mert leszbikus?

Nehéz volt megállnia a dobosnak, hogy ne köpje szembe a mellette ülő személyt.

– Hogy mi? – röhögött.

– Leszbikus, tudod. Gondolom már találkoztál a jelenséggel.

– Hogy az én Deen-em? Ki van zárva.

– Nekem mégis ezt mondta.

Gondolatban Nikolai ismét végigpörgette magában a jelenetet. Hideg volt, sötét, csillogott a jég, teljesen tökéletes romantikus momentum lett volna, ha nem cseszi el a legelején az egészet, meg persze a végén se, amikor a sürgősségi kitérő után elhívta a nőt egy randevúra, akinek épp az imént okozott túlvilági fájdalmakat. Ő pedig tágra nyílt, kislányos szemekkel, lebiggyesztett ajkakkal csak ennyit felelt neki.

– Frankón felültetett – somolygott büszkén Michaels.

Neverov nem szólt többet, izmos karját lazán a szék háttámlájára vetette, közben a távolba bámult, és őszinte megkönnyebbülés látszott rajta, ahogy megpillantotta a begipszezett lányt. A kezét egy babos kendővel kötötte a nyakába, csakhogy hű maradjon a stílusához, azonban most valamivel nőiesebben jelent meg, mint ahogy azt gondolta. Szűk farmert, térdig érő bőrcsizmát és sötétvörös szövetkabátot viselt, haja zilált volt, és ugyanolyan lenőtt, mint eddig.

Kíváncsian nézett körbe a gitáros a helyiségben, kereste egyik legjobb barátját, akit meg is talált az erkélyen, a baleset okozóját észre sem vette, hiszen Niko gondosan félrefordította a fejét. Széles mosollyal az arcán szökellt fel a rozoga lépcsőkön, a lábát megtörölte a bordó, apró mintás szőnyegbe, ami az egész galérián végigfutott, ezután rögtön Peterhez sietett.

– Bocs, ne haragudj, el kellett hozni a húgom a suliból – mondta, közben leült egy székre, és kigombolta a kabátját.

– Nincs semmi gond – legyintett a zömök.

Deen a vele szemben ülőre pislogott, már épp, hogy megszólította volna, amikor az végre felé fordult. Fekete íriszeibe azonnal két, olvadt ezüst színű vágott, áthatóan, nem kellett sok idő, amíg felismerte az illetőt.

– Te? – döbbent meg, és kissé hátrébb tolta magát a kör alakú asztalkától.

– Szia – erőltetett mosolyt magára Niko.

– Mit keres ez itt? – kérdezte teljesen felháborodva a csontos nő, és félig már fel is állt az ülőhelyéről.

– Ne, ne menj el! – nyúlt utána Peter, akit már az is kéjes bájjal töltötte el, hogy társa csuklójához érhetett, azonban az rá sem hederített.

Az idegen férfira nézve még mindig ugyanaz a kellemetlen érzés töltötte el, mint aznap, amikor történt a balesete. Nem tudta, hogy miért, de akárhányszor megérezte a belőle áramló különös vibrálást, elkapta a menekülési kényszer. Pedig Nikolai-t közel sem lehetett visszataszítónak mondani.

– Mondd el neki, Niko! – fordult hozzá Peter, ő pedig engedelmeskedett, Aideen viszont egyelőre nem ült vissza a helyére.

– Én csak szeretnék tőled bocsánatot kérni – dörmögte Neverov teli megbánással, mivel ebben az esetben nem hazudott.

– Nem kérek a megbánásodból! – csattant fel a nő, kissé előre hajolt, hogy mindenével kifejezze a teljes elutasítást.

– Ugyan már Deen, Niko nem akart rosszat, ő csak…

– És te meg miért vagy ekkora pajti vele, he? Neked most nem az lenne a dolgod, hogy agyonverd egy sikátorban, amiért nem tudok zenélni miatta? – affektált hevesen Doyle, még a begipszelt karjával is hadonászott, szél kócolta barna haja a szemébe omlott.

Peter nagyot sóhajtva csettintett a nyelvével egyet.

– Azért ilyen nagy pajti – kezdett bele az orosz, mindeközben felállt, és ruganyos léptekkel ment a megszeppent gitáros elé –, mert gyerekkori barátok vagyunk.

Töretlenül szobroztak egymás előtt, mindkettejük mellkasa fel-alá emelkedett a lélegzéstől, azonban, míg Neverové nyugodtnak tűnt, akár egy tavaszi reggelen a fodrozódó víztükör, addig Aideen pihegett,, mint egy lázas kismadár, de tűrt. Farkasszemet nézett a férfival, ezúttal nem hátrált meg.

– Hazugság – húzta össze a halványszürkére festett szemhéjait, cserepes ajkaival kissé csücsörített.

– Nem az, tényleg azok vagyunk – bólogatott Peter, azonban mást nem mert mondani, ugyanis, mint kiderült, elég pocsék színész, amúgy sem tudta, hogy meddig fogja tudni kihúzni a dolgot.

– Akkor miért nem hallottam még róla?

– Tizenkét évig Franciaországban éltem – válaszolta Nikolai, de látszólag ez nem győzte meg az ellenfelet.

– Na persze… – forgatta a szemeit.

– Amúgy is, számít ez egyáltalán valamit? Nem ezért vagyok itt, hanem tényleg a bocsánatodért esdeklem – búgta bánatosan a magas. – Nem tudom, hogy mi ütött belém, aztán meg elhívtalak randizni, holott egyértelmű, hogy mi ketten egy csapatban játszunk – kacsintott egy kisfiús mosollyal megtűzve.

A két Bla’snow tag egyszerre hőkölt meg a kijelentéstől, látszott, hogy mindkettejükben elakadt a levegő.

A Johnny’s-ba egyre több ember tért be, a beszédek duruzsolása is hangosabb, ahogy a cigarettafüst sűrűbb, odakint pedig sötétebb lett. Kezdődött az élet, hiába volt hétköznap, ez sokakat egyáltalán nem zavart, de persze akadtak olyanok is, akik nem szándékozták végigtombolni az éjszakát.

– M-mi? – dadogott Aideen.

– Egyértelmű, hogy leszbi vagy, csak rád kell nézni! – intett felé a tenyerével Niko, amitől a lány ajkai résnyire nyíltak döbbenetében.

– Na, de Ni… – hebegett Peter, látta, hogy ez mennyire rosszul esett a gitárosnak.

– Néha nem vagyok eszemnél, bocsi – mondta szélesen vigyorogva a régi barát, aztán Deen-be karolt és közel húzta magához, mint ahogy az idegesítő kistesókat szokás. – Szerintem felejtsük el ezt az egész mizériát, és igyunk meg valamit, nem?

– D-de – motyogta a nő, aki mindvégig a földet nézte, és belül szapulta magát, hogy ekkora hülyeséget mondott. Most akárhányszor találkozni fog ezzel az egyeddel, mindig meg kell játszania, hogy meleg, különben rájönne, hogy hazudott. Nem mellesleg ez minden bizonnyal elég gyakran fog előfordulni, tudva, hogy Peterrel barátok. Ugyan legszívesebben hazarohant volna, a meggondolatlan csalás miatt, kénytelen volt eltűrni, hogy miként bánnak vele.

– Remek, akkor a következő kört én fizetem – vicsorgott kisfiúsan Neverov, haja a homlokába lógott, testén feszült a pulcsi, lábain pedig kellemesen lógott a sötét farmer, viszont mindezt Doyle csak egy pillanatra tudta szemügyre venni, ugyanis a megtévesztett könnyed léptekkel rohant le a lépcsőn. – Meg hozok néhány csajt! – kiabált fel nekik, amint leért a földszintre.

~*~

Odakint farkasordító hideg volt. Ugyan elég korán leléptek a pubból, még a kilencet sem ütötte el az óra, de a fagy már most szinte kibírhatatlanul harapott bele az ember húsába, azonban ennek is akadt szép oldala. A nagyvárosi levegő olyan tiszta kristályként tündökölt, mint ahogyan egész évben sosem. Az égen egy felhő sem úszott, a Hold ezüst tányérja hatalmas, virító félszemként nézett le a világon járókra. Az út mentén nyúlós, sárga fénnyel világítottak a köztéri lámpák, amitől az árnyékok hosszan nyúltak előre a dérlepte utakon. Akadtak olyan személyek, akik hazafelé tartottak bevásárlásból vagy épp embertelen munkából, esetleg kutyát sétáltattak vagy csupán kiélvezték az üdítő frissességet. A négy fiatal is inkább ezek közé tartozott, hangosan nevetgélve, enyhén alkoholmámoros állapotban kísérték Aideen Doyle-t hazafelé, mégis inkább a fejük kiszellőzetése volt az elsődleges cél.

Az este kifejezetten jóra sikerült, jobban mondva szemszög kérdése a dolog. Nikolai és Peter élvezték a hozzájuk csatlakozó női beszélgetőpartnerük társaságát, Deen már kevésbé. Zavarban érezte magát, nem tudta, mit kezdjen a helyzettel, ugyan Christine, akit Niko szerzett neki, kifejezetten aranyosnak tűnt, ő akkor sem vonzódott a saját neméhez. A hazaindulással a két hím elbúcsúzott a lányoktól, Chris azonban ragaszkodott a gitároshoz, így velük tartott.

– És mit dolgozol? – kérdezte Doyle-tól a nő, aki eléggé vonzó teremtés volt, dúskeblű, festett vörös hajú, hosszúcombú, akár egy amazon.

– Áh, én semmit, jelenleg munkanélküli vagyok – hebegett Aideen, hiszen a kellemetlen helyzet csak fokozódott.

A belvárosban jártak, azonban annak már egy kijjebb eső peremrészén, ahol bérlakások tömkelege állt a lakótelepeken. Itt élt Deen a családjával, minden nap úgy járt a szűkös, kanyargós járdákon, mint ahogy most vezette a vele jövőket. A tíz emelet magas, jó állapotban lévő épületek szürke óriásokként emelkedtek az égig, sok helyen égett még a villany, villogott a tévé, kint pedig a feltámadó szél nyikorgatta a két ház közé beszorított, néhány gyerekeknek szánt vasjátékot. Susogott a szellő a csupaszodó ágak között, kísértetiesen gyönyörű este volt, mint mindig.

Végre megérkeztek egy ugyanolyan panelhez, akár a többi, kissé rozsdás, fémrácsos ajtaja meg sem rezzent az időjárástól, csupán az épület előtt álló villanyoszlop lengett ki ide-oda nyikorogva, illetve a bokrok zizegtek a pár lépés távolságra álló szemben lévő panel tövében.

– Nos, én megjöttem – lépkedett fel kislányosan a pár fokos betonlépcsőkön Deen, majd szembefordult a többiekkel.

– Itt laksz? – dörmögte Nikolai felfelé bámulva, tenyerét a szeme fölé emelte, bár erős fény sehonnan sem sütött, talán csak egy sajátos beidegződés a mozdulat.

– Aha – biccentett a nő.

– Akkor jó éjt, kicsi! – mosolygott Peter, ezután már el is indult volna, ahogy Christine is, de Neverovnak földbe gyökerezett a lába.

Meredten állt Aideen előtt zsebre dugott kezekkel, mélyen a megszeppent, félrészeg lányt bámulta, akinek szerencséjére, hogy a fagy amúgy is kicsípte az orcáit, különben mindenkinek nyilvánvalóvá vált volna a zavara. Nem tudta mire vélni a férfi különös viselkedését, de már kevésbé félt tőle, mint a legelején, mindezek ellenére tartott egy biztonságosnak számító távolságot. Nikolai úgy tornyosult a magasba a fekete szövetkabátjában, mint egy sakkbábú. Mozdulatlan volt, merev, szikár és egyfajta különös báj áradt belőle.

– Nem csókolod meg? – szólalt fel hirtelen a semmiből.

– H-hogy mi? – hőkölt meg Aideen az eltévedt gondolataiból.

– Chrissy nagyon kedves lány nem? Miért nem csókolod meg?

– Semmi közöd nincsen hozzánk, Nev! – csattant fel a vörös amazon. Őt egyáltalán nem izgatta az acélszemű kisugárzása, mintha immunis lett volna rá.

– A nevedben hazudtál, hazudhattál ebben is – folytatta, és egy lépéssel közelebb támolygott a gitároshoz, aki azt nem tudta, merre nézzen.

– Nem hazudtam – motyogta erőt véve magán.

– Akkor miért nem csókolod meg?

– Csak most találkoztunk, mégis miért kéne rögtön lenyomnom a nyelvem a torkán, he? – kelt ki magából ezúttal Deen, az agyát elöntő lila köd visszavert minden másik ellenérzést.

Az olvadt ezüst íriszek állatias módon pásztáztak végig a lány testén. Úgy tűnhetett, mintha ezzel kihúzták volna nála a gyufát, de igazából csak analizált. Jelenleg épp eljátszotta, hogy megtévesztették, és mélységesen elhiszi a csalást, holott mindenki pontosan tudta az igazat, és ez cseppet sem tűnt egyszerű szerepnek. Nehezen találta meg, hogy mi legyen a következő helyes lépés, ezért változott minden egyes momentumban a viselkedése. Próbálgatta, hogy mivel tudná az ujja köré csavarni a lányt, ezért viselkedett furcsán, de a végeredményért megérte, ebben biztos lett, akárhányszor ránézett a csontos csibére. Ő bármikor azzá vált, akivé kellett.

A kemény kiállás hirtelen megszűnt, a széles vállakban elernyedtek az izmok, a tekintete bájossá vált, szinte könyörgővé. Felhúzott szemöldökökkel, lebiggyesztett ajkakkal kezdett beszélni.

– Na! Látni akarlak titeket! – gügyögött.

– Részeg vagy, Niko, takarodj haza! – morrant rá Aideen, de a férfi csak nem hagyta abba.

Éreztetni akarta vele, hogy ő tudja, amiről a nő azt hiszi, hogy nem tudja. Persze csak diszkréten, az életcéljának most a zavarba hozását tűzte ki.

– Nikolai, gyere már, szétfagyok! – mondta Peter is türelmetlenkedve.

– Kérlek, ez minden álmom! – rebegtette rövid szempilláit a férfi, és pontosan az történt, amit eltervezett.

– Oké, ebből elég! – harsant fel Christine cigarettától karcos hangja, gyors vágtával trappolt Doyle elé, könnyedén lépett fel az első lépcsőfokra, kecses kezét a gitáros hullámos hajába csúsztatta, és lágy csókot nyomott az övéihez hasonló, duzzadt ajkakra.

Nikolai meglepetést színlelt.

– Hű – tátotta el a száját Peterrel egyetemben.

Aideen meglepetten pislogott az előtte álló nőre, ahogy az lassan eltávolodott tőle, és felnyitotta hosszú pilláit. Megmukkanni sem bírt.

– Láttátok, amit akartatok, elhúznátok végre? – kérdezte csípős hangon, de közben el sem engedte Deen-t, aki még mindig önkívületi állapotban szédelgett.

– De, de – motyogta Nikolai. – Jó éjt! – intett, majd vállon ragadta Petert, és elindult vele az éjszakába.

A két nő mozdulatlanul állt egymással szemben, Aideen fejében folyamatosan a csók pillanatai peregtek le. A megfelelő szavakat kereste, hogy miként is utasíthatná vissza Christ, hiszen így már egyértelmű, hogy a nő vonzódik hozzá.

– Figyu, Chrissy… – kezdett bele, mindeközben az említett eltávolodott tőle, és kedvesen mosolygott.

– Mi az?

– Nézd, szerintem mi… szóval… nagyon félreértettük egymást.

– Miért? – biccentette oldalra a fejét, vörös tincseit duzzadó kebleire omlottak.

– Mert én nem…

– Nem vagy leszbi? Tudom – válaszolt egy könnyed vállrándítással.

Doyle arcára kiült a döbbenet.

– Akkor te nem?...

– Nem vonzódok hozzád? – nevetett az amazon. – De, nagyon kis helyes vagy, de én már messziről kiszagolom, hogy kinél van esélyem – kacsintott mesés, zöld szemével, olyan színe volt, akár a smaragdnak.

– És a csók? – értetlenkedett a lány, teljesen összezavarodott.

– Ó, kérlek! Nikolai-t csak így lehetett levakarni magunkról, nem? – kuncogott, és még inkább eltávolodott a szólistától, aki immáron kezdett megnyugodni.

– De. Ez tényleg így van – nevetgélt zavartan. – Köszi – mondta, közben megvakarta a fejét. – Akkor ezt te egész este tudtad?

– Persze, az első pillanattól fogva – bólintott.

– Akkor miért foglalkoztál velem mindvégig?

– A kérdés itt nem az, hogy miért foglalkoztam veled, Aideen, hanem, hogy te miért hazudsz a nemi identitásodról? – szegezte neki a kérdést.

A lány nem tudott válaszolni, hiszen ezt még magában sem tisztázta le. Az igazság, hogy első alkalommal összecsinálta magát az orosztól, és véletlenül kicsúszott ez a száján, és reménykedett, hogy ezáltal majd leszáll róla, vagy legalább többet nem hívja el randira. Bár valójában abban bízott leginkább, hogy soha többé nem kell majd látnia az idegent, de erről azonnal érezte, hogy nem fog megvalósulni.

– Nem tudom – nyögte ki végül végtelenül egyszerűen, mindeközben barna csizmája kissé kopott orrát mustrálta.

– Láttam rögtön, hogy valami nincs rendben, így belementem a játékba, de ettől függetlenül nem értem.

– Én sem – válaszolta őszintén a nő.

– Minden esetre az a pasi nagyon ijesztő – fejtegette a vöröske.

– Niko? – pislogott nagyokat a másik.

– Igen. Ha megfogadsz egy tanácsot, távol tartod magad tőle.

– Miért gondolod ezt? – tette fel a kérdését Aideen, de belül már helyeselt, hiszen ő is ezt tervezte.

– Nem tudom. Női megérzés.

– Én is így érzek – mosolyodott el a barna.

– Örülök neki. Amúgy, ha kellenék, a Johnny’s-ban megtalálsz – intett ő, majd sarkon is fordult, és elindult visszafelé.

– Hé, Chrissy! – szólt utána Deen, ő pedig felé fordult némán. – Köszi, mindent! – vigyorgott szélesen, egyenes fogsora villogott a lámpafényben.

Az amazon jókedvűen intett egy újat, ezután folytatta azt, amibe belekezdett.

Aideen lassú léptekkel kullogott fel a harmadik emeletre. A lépcsőházban a lámpa szokás szerint nem működött, de ez cseppet sem zavarta a lányt. Egész életében itt élt, pontosan tudta, hogy melyik lépcsőfok kisebb egy kicsit a többinél, a sötétség nem állhatott az útjába. A helyiség ugyanolyan dohos és hűvös volt, mint eddig, semmi sem változott itt az elmúlt huszonnégy évben, még a szomszédok sem. Mondhatni az örökkévalóság nyugodt kis szigetén élt a törött karú, és ezt mindennél jobban imádta.

Lehajtott fejjel érkezett meg a megfelelő emeletre, a lépcsőről balra fordulva már látta is a fehér ajtót, amibe téglalap alakú, színes üveglapot helyeztek, amikor csinálták. A kulcsait elővéve a kilincshez ment, de a keze megakadt. Odabentről hangos káromkodások, ordítások és szidalmak hallatszódtak, a szülei ismét veszekedtek. Nem kellett sok sütnivaló hozzá, hogy tudja, a húgáról lehet szó. Az apját egyébként végtelen türelmű emberként tartották számon, csakis két dolog miatt borult ki teljes mértékben: az egyik, hogy Deen zenél, a másik, hogy a kisebbik lánya túl szép, hogy igaz legyen, ezzel fordítottan arányosan pedig a józanész hiányát lehetett felfedezni a serdülőben.

Nagy sóhajtást eresztett el a barnahajú csontváz, ezután elforgatta a gombkilincset, és belökte maga előtt a bejáratot. Az apró előszobában találta magát, a barna linóleumpadló sötéten mosolygott rá vissza. Grimaszolva akasztotta fel a kabátokkal teli fogasra a sajátját, egy ruhadarab azonban hiányzott. Szemben vele a homokfútt konyhaajtón keresztül látta a szülei sziluettjét, ahogy épp hevesen vitatkoztak, így a lehető legnagyobb csendben akart bejutni a jobb oldalon nyíló tágas nappalin át a saját szobájába. Lábujjhegyre emelkedve tipegett, reménykedett, hogy ezúttal megússza majd felelősségre vonás nélkül, bármiről is legyen szó, de mint sokszor, ezúttal is tévedett.

Az apja, aki egy magas, szikár, izmos ember volt még ötven esztendős kora ellenére is, eszeveszett vad módjára tépte fel a bejáratot. Már több órája annak, hogy a munkából hazaérhetett, de még mindig a fehér inget viselte feltűrt ujjakkal, sőt, még a nadrágtartót sem dobta le az erős vállairól. A kicsi lánya megszeppenve pislogott fel rá, a hatalmas ember teljesen beárnyékolta az apró teremtést. Nathaniel Doyle fújtatott, szögletes feje teljesen elvörösödött, a ráncos homlokán kidudorodtak az erek.

– Sz-szia, apa – hebegte félve Aideen, és nem ok nélkül.

Nate egy könnyed mozdulattal elkapta a lánya vékonyka karját, és szinte rongybabaként emelte be a konyhába. Odabent a csillár kicsit ide-oda libbent, a fehér járólap és falak vakították a sötétből érkező gitárost. Szőke édesanyja a falhoz tolt konyhaasztalon üldögélt, és pátyolgató mosollyal nézte a gyermekét. A nő olyannyira fiatalnak tűnt, hogy könnyűszerrel nézhették volna őket akár testvéreknek is.

– Szia, kincsem – üdvözölte Dorine.

Az ebédlővel összekötött főzőhelyiséget is szűkösebbre tervezték, mint kellett volna, de mindez azt szolgálta, hogy a szobák legalább tágasak lehessenek, és véletlenül se lépjék át a megengedett négyzetcentiméterek tizedét se. Nem fért el semmi más, csak egy apró ebédlőasztal, konyhapult, fölötte fából készült konyhaszekrény, tűzhely, egy kicsi páraelszívó és hűtő. Az egészet egybe lehetett nyitni a nappalival, de a mosdó is innen nyílt, tehát minden egyes alkalommal át kellett vágtatni, ha az ember el akarta végezni a dolgát. Kivéve a hugicának. Ő tavalyelőtt a tizennegyedik születésnapjára egy saját fürdőszobát kért a hálójába, és meg is kapta.

– Milyen napod volt? – kérdezte lágyan a makulátlan anya, közben a lábaival kalimpált.

– Öm – nyögte Deen, a tekintete oda-vissza vándorolt a szülei között –, tök jó, köszi. De mi folyik itt?

– És hol voltál? – dörrent rá ezúttal az apja, ő pedig nem tudott hirtelen válaszolni. Az ember azt hinné, hogy az a sötét bajusz, ami a szája fölött ívelt, viccessé tette a szigorú férfit, de aki ilyen hitben nyugtatgatta magát, az nagyot tévedett.

– A Johnny’s-ban? – vitte fel a hangsúlyt behúzott fejjel a fiatal.

– Már megint?

– Peterrel találkoztam, apu – forgatta fekete szemeit.

– Nem tudom, minek jársz olyan helyekre, ahol eltörik az ember kezét – morgolódott a férfi, karjait összefonta a mellkasa előtt.

– Nem hagyhatnánk ezt végre? – dörzsölte a tarkóját Deen, és elindult volna a szobájába, de az apja ismét megfogta és visszahúzta. – Mi van?

– Nem tudod, hogy hol van a húgod?

– Honnan tudnám? – sandított rá fél szemmel. – Nyilván az új pasijával ke…

– Ai! – szólt rá az anyja, még mielőtt kimondta volna a lány a varázsszót, ami ahhoz kellett volna, hogy apuci puskáért rohanjon.

– Ke? – emelkedett Nate szemöldöke a magasba, és közelebb hajolt a gyerekéhez.

– Kempingezik, apu – vicsorgott Doyle.

– Nyilván.

– Amúgy is, honnan kéne tudnom? Elmentem érte a suliba, ahogy kérted, aztán hazahoztam, utána pedig mentem a dolgomra.

– Mégis miféle dolgod akadt? – szegezte neki a kérdést a családfő, amire egyik női tag sem tudott megfelelően reagálni, mindketten tudták, hogy mi fog jönni ezután. Hiába, hiszen a legidősebb Doyle mégiscsak katona volt fiatal korában, ezt még az oldalt rövidre nyírt, felül hosszabb, rövid hajviselet is mutatta, a viselkedéséről nem is beszélve. Mindig mindenről tudni akart, és mindig mindent a kezében tartani.

– Apa, kérlek! – kezdett bele nyafogva Deen a szokásos mondókába, amit már ezerszer lejátszottak egymás között. Pontosan tudta, mi fog jönni.

– Drogért voltál? – faggatta komoly arccal az apja, fekete szemeiben aggodalom csillogott.

– Drágám! – próbálta csitítgatni a férjét a szépséges feleség, feleslegesen.

– Mos komolyan, apa? – hitetlenkedett unott arccal a csontos.

– Tudom, hogy ezért nem tudsz meghízni, ezért vagy ilyen nagyon vékony, ne is tagadd!

– Anya is vékony – mentegetőzött.

– De anyád nem hippi!

– Zenész vagyok apa, nem hippi!

– Zenész, tehát drogos.

– Oké, nekem ennyi elég volt – sóhajtott a gitáros, ismét sarkon fordult, de szerető vére újfent visszarángatta, és ezúttal kemény mellkasához is ölelte a nála két fejjel magasabb, szigorú férfi.

– Én csak aggódom érted, kicsikém – gügyögött a volt katona, a harag mintha elpárolgott volna belőle, átvette a helyét a teljes pánik.

Aideen eközben édesanyjára bámult, aki kedélyesen kuncogott a jeleneten. Végül a lány elégedetlensége is odalett, és rájött, hogy mennyire nem tudna élni ezek nélkül az emberek nélkül.

– Nyugi, ha rászokom a hernyóra, te leszel az első, akinek szólok, oké? – motyogta az apjába, aki erre elengedte őt.

– A húgodra is rossz hatással vagy! – dorgálta már kedvesebben Nate. Úgy feszített az öltönynadrágban, mint egy igazi bróker, holott csak egy mezei könyvelő volt.

– Már megint miért? Mi van vele?

– Kiszökött az ablakon – világosította fel a jóságos Dorine, a megtestesült tündér.

Deen néhány pillanatig lesokkolva állt a szülei előtt, kellett némi idő, amíg feldolgozta, hogy a dupla d-s, de ostoba testvére ilyen hülyeséget csinált.

– Francba, miért is nem csodálkozom? – temette a tenyerébe az arcát, amitől barna hullámai előre omlottak. – De ez miért lenne az én hibám?

– Mindig látja, hogy szinte minden este elmész, és…

– Oké, most már tényleg elég! – vágott közbe Deen és a szobájába futott, még mielőtt visszafordíthatták volna.

A hátával támaszkodott az ajtónak, amint becsukta azt maga mögött és fölkattintotta a villanyt. A lámpabúra apró virágmintái az egész helyiséget csipkébe borították, és néhány poszteren kívül semmi más nem tükrözte a lány hobbiját. Se a gyengéd, levendula és fehér szín, ami uralkodott itt, se az egyszerű bútorok. Talán épp ezért nem hívta ide sose a fiúkat – na persze az édesapján kívül –, túlságosan is rosszat tett volna az imidzsének a dolog. Azonban ő ilyen volt, egy kemény, nagyszájú nő, aki imádja a bőrcuccokat és a kemény zenét, de mégis nő. Sokszor ezt ugyan lepleznie kellett, de legalább itthon nem akarta elnyomni magában a gyengédebb oldalát. Talán túl sok is jutott neki belőle az egyetem folyamán, ahol irodalmat tanult, és rengeteg szentimentális gondolatot kellett megemésztenie. Ez megmutatta neki, hogy nem szégyen az, ha nem vagyunk mindig erősek… de azért jobbnak látta titkolni.

Az ablak alatt állt az ágya a szekrénnyel szemben. Elhúzta a sötétítőfüggönyt, hogy ne lássanak be, majd bedőlt a paplanok közé és a zsebébe nyúlt a telefonjáért. Összehúzott szemöldökkel kereste meg a húga számát, majd tárcsázta azt, de jó szokásához híven nem vette fel a kagylót. Deen jól tudta, hogy a lány az új barátjával van, de a kis rüfke megeskettette, hogy nem mondja el senkinek. Amikor ma elment elé az iskolába lecsekkolta a srácot, úgy tűnt, hogy minden rendben vele, de azért remélte, hogy nem maradnak sokáig. Ő maga is túlságosan féltette Maya-t, nem csak a szülei. Igyekezett jó nővér maradni, de azért nem felejthette el, hogy a testvére jóval szebb volt az átlagnál.

Az ágy végében egy egyszerű íróasztal állt tele papírokkal, főleg kottákkal, de állt ott néhány fényképkeret is. Ai – ahogy az édesanyja hívta –, kínlódva nyúlt föl az egyikért, a háta közben ívbe hajlott, a nyaka majd kitört, végül mégis sikerült megszereznie. Őt ábrázolta és Maya-t, idén készült a kisebbik születésnapján, akkor töltötte be a tizenhatot. Akkor töltötte a negyedik évét láncdohányosként, illetve a harmadikat lépte át a szüzesség elvesztésével is. Ő örökölte mindazt a jót, amit a szülei adhattak, jobban mondva a nővére meghagyta neki az összes hasznosítható tulajdonságot. Az arca vékony, az orcái kerekek, a haja hosszú és szőke, a mosolya és a fogsora is tökéletes, neki nem kellett fogszabályozót hordania tíz évig, mint Deen-nek. A mellei már tizenhárom évesen nagyobbak voltak, mint most a tesójának, és ott volt az édesanyja vékony dereka, kerek csípője. Egyszóval Maya maga a megtestesült férfiálom, amíg Aideen inkább hasonlított az apja kisujjához, mint egy valódi nőhöz.

Fáradtan mormolva dobta vissza az íróasztalra a képet, ezután a plafonra ragasztott AC/DC poszterre nézett, elmotyogott nekik egy imát, hogy védjék meg szeretett és idegesítő vérrokonát, ezután elnyomta az álom, és csak néha ébredt föl arra, hogy fejbe veri magát a gipsszel, ekkor pedig minden alkalommal a pokol kénköves bugyraiba kívánta Nikolai Neverovot.

~*~

Az éjszaka közepén csengettek, legalább is Aideen először azt hitte. Félálomban volt, így nem is igazán törődött vele, de amikor már képes lett azt is felfogni, hogy a csöngő nem csak hangos, de még rezeg is, akkor jött csak rá, hogy valójában a telefonján hívták. A másodperc tört része alatt villant át a húga az agyán, így rögtön kapott a készülék után, nem is nézte meg, hogy ki hívta, csak hangosan belekiabált.

– Igen?

– Aideen? – kérdezett vissza az ismerős férfihang.

– Igen – felelt sürgetve a lány. – Ki beszél?

– Niko vagyok – szólt ő megkönnyebbülten, amitől a fiatal virtuóz gyomra görcsbe rándult.

– H-honnan tudod a számom? – nyekeregte, miközben felült az ágyon, és az ablakhoz lépve kikukucskált a járdára. Két alak állt ott, az egyik széles vállú, a másik bögyös.

– Fontos ez most?

– Az melletted a húgom? – kérdezte a nő.

– Ő. Le tudnál jönni érte?

Deen nem válaszolt, bontotta a vonalat és azonnal belelépett a mamuszába. A lehető leghalkabban surrant végig a lakáson, hogy ne ébressze fel a szüleit, majd amint kilépett, villámsebességgel robogott le a lépcsőházban. Megvadult anyatigrisként lökte ki az ajtót, és azonnal a húgának esett, ölelte, mintha évek óta nem látta volna.

– Te hülye! – visította. – Mégis mit képzeltél?

Maya nem reagált. Oldalra hajtott fejjel bámult a semmibe, láthatólag nem volt túlzottan jókedve.

– Elengednél végre? – dünnyögte, és kilökte magát a nővére karjai közül, ezt követően fölrohant a lakásba.

Testvére tehetetlenül nézett utána mindaddig, amíg a mellette ácsorgó férfi meg nem köszörülte a torkát. Doyle felé pillantott, és valóban Nikolai acélos szemei villantak meg a tompa fényben, azonban ezúttal sárga tűzoltóruhában feszített, aminél jobban valószínűleg semmi sem hangsúlyozza ki jobban a férfias vonásokat.

– Hát te? – kíváncsiskodott a lány. – Amikor elváltunk, még részeg voltál.

– Könnyen józanodom – dörmögte kesernyésen mosolyogva ő. Tekintete a földről végigfutott a lány egészén, görbén fölfele bámulva pislogott rá, a sisak nem volt rajta, és a dzsekit is kicipzárazta, csak egy trikót viselt alatta.

– Nem aludtál? – kérdezte a farmerra és a kötött, szürke pulcsira pillantva, választ mégse kapott.

– Mit keresett a társaságodban a húgom? – váltott keményebb hangnemre Doyle, de ez cseppet sem hatott a férfira, ugyanolyan nyugodt maradt.

– Én mentem érte.

– Mi az, hogy te mentél érte?! – csattant fel Ai, amitől a földszinten felgyulladt egy lámpa, és az öreg Emerson bácsi morcosan nézett ki, hogy mit folyik a szobája előtt, ezért a két fiatal sétálni kezdett egy kicsit távolabb a panelek között, egészen addig, amíg ki nem értek a betondzsungelből egy üres, füves részre.

– A testvéred nem akart lefeküdni az egyik sráccal, így az kizárta őt egy lezárt épület legtetejére. A tűzoltókat hívta először, mi mentünk be érte.

Aideen ledöbbenve pislogott, elképzelni sem merte volna, hogy ekkora baj lehet a dologból. És, ha megerőszakolták vagy megölték volna?! Nem élné túl.

– Istenem, az a hülye liba… – suttogta reszketeg hangon, közben rosszabbnál rosszabb verziók és képek futottak át az agyán.

– Viszont a fűről szoktasd le!

– Fű? Füvezik?

– Elég a szemeire nézni, rögtön látni, hogy be van állva – csóválta a fejét Nikolai.

– Ó, basszus – siránkozott Deen, fél kézzel kitúrta az arcából a kócos hajtincseket. – De mért te hoztad haza, miért nem rendőr?

– Nem hívtunk rendőrt, direkt kérte, hogy ne csináljunk balhét, állítólag édesapátok nem örülne neki.

– Élete végéig a házban kéne lennie – mormolta ő. – És meg is érdemelné! Ez a kicseszett, hülye picsa! Hogy lehet ennyi esze? Pedig direkt megnéztem a csávót, és normálisnak tűnt! – dőltek a szavak Doyle-ból, Neverov pedig csendesen hallgatta vele szemben állva. – Nem hiszem el, hogy tizenhat évesen össze kell feküdnie fűvel-fával! Tudod, hogy én hány pasival voltam eddig?! Eggyel! Egyszer! És rossz volt! És ő erre? Már legalább a huszadik sráccal szűri össze a levet ez a kis megátalkodott ribanc!

– Pasival? – kérdezett vissza Nikolai kisfiúsan mosolyogva, amitől Aideen azonnal ledermedt, és félénken pislogott fel a magas férfira.

– Öm… igen, azóta vagyok, tudod…

– Értem – vigyorgott Niko, és ráhagyta a dolgot.

– Nem hiszem el – folytatta. – Holnap ki fogom verni belőle a szart!

– Ne izgulj, én beszéltem vele – közölte nyugodtan az acélszemű.

– Hogy mi? – sandított rá fel a lány, a kabátját pedig szorosabbra húzta a vékonyka teste körül.

– Elmondtam neki a véleményem. Nem szeretnék többet mondani róla, nem tartozik rád.

– Mi az, hogy nem tartozik rám? – vicsorgott ő.

Niko nem válaszolt, nem akart több szót ejteni a dologról, hisz az elkövetkezendő napokban a gitáros úgyis észreveszi majd a következményeket.

– Mindenesetre kösz – sóhajtott nagyot Aideen, a lélegzet ködfelhőként hagyta el a száját.

– Ugyan, ez a munkám – mosolygott szelíden Neverov.

A Hold ezüstösen sütött le a két fiatalra, ahogy egymással szemben álltak távol a panelektől, valahol egy üres terület szélében, ahova hamarosan biztosan további épületeket fognak emelni. Aideen gyors zihálása lassan megnyugodott, valamiért most a férfi nem úgy hatott rá, mint eddig. Nem kívánt menekülni, miért is akart volna? Hisz Niko volt az, aki megmenti az embereket, nem pedig az, aki elől futni kell. A vadállatias kisugárzás elveszett, a nő már nem látott mást, mint egy idegent, aki különösen viselkedik, furcsán csillog az írisze, és akad valami megfoghatatlan a mosolyában. Cseppet sem félt, csupán annyira, mint amikor egy átlagos nő szokott egy vonzó idegen társaságában. Összekoccantak a térdei, ahogy az egyenruhásra nézett. Nem tudta eldönteni, hogy vajon amiatt, hogy segített neki, vagy az, hogy tűzoltó felszerelésben látja, de minden esetre szívesebben nézegette az arcán ívelő éles vonásokat, mint eddig. De a derűs gondolatok hirtelen elillantak, ahogy újra felötlött bene az ő drága Mayája egy épület legtetejére zárva. Ha nincs magánál, akkor reggelre biztosan halálra fagyott volna.

– Szerinted én tehetek róla? – súgta félénken Doyle.

– Mégis miről? – lepődött meg őszintén a szőkésbarna.

– Apánk szerint az én hibám, hogy a húgom egy ribanc, mert zenélek, és sokszor járok el.

Nikolai arcán meglepetés tükröződött, majd elnevette magát.

– Szerintem ez hülyeség. Miért lenne a te hibád? Hiszen te azért jársz el, mert tehetséges vagy és adni akarsz, nem azért, mert hajt a véred, nem? – búgta kellemes hangszínen.

– De…

– Akkor meg? Lehet, hogy félreértenek, de tegyél rá! Az apák sosem értik meg az ilyesmiket, főleg nem akkor, ha ilyen gyönyörű lányuk van, akinek a lábánál rajongók százai hevernek.

Aideen szíve hármat kihagyott, ahogy a csábos arcra bámult. Úgy nézett fel rá, mint egy kisiskolás lányka az egyetemista fiúkra. Zavarba hozta. Zavarba hozta, és gyűlölte az érzést teljes szívéből. Kiszolgáltatottan érezte magát, pontosan úgy, mint abban a bizonyos vörös ruhában. És mit is tett azzal? Levette magáról.

– Balfasz vagy – vihogott Deen, mire Nikolai is elnevette magát.

– Tudod, Aideen Doyle, ha nem lennél leszbikus, te lennél az, aki mellett le akarnám élni az életem – mondta selymes hangon, görbén fölfele pislogott egy gyengéd kis mosollyal, aztán egy újabb kacaj után megához ölelte a törékeny teremtést.

– Még szerencse, hogy az vagyok! – kuncogott a lány, és visszaölelte a férfit, mint a barátokat szokás.

Így álltak ketten a hidegben, összegabalyodva, mint a szerelmesek, és nevetgélve, mint a pajtások. Ez is volt a terv, legalábbis Aideenben bizonyára, csupán annyit felejtett el, hogy ugyan azon az estén levette a vörös ruhát, titkon mégis élvezte, hogy viselhette. Hiába próbálta tagadni, a burgundi estélyi tetszett neki, és akárhogy tagadta, nyomot hagyott benne, mint ahogy az is, akihez az imént hasonlította.